Attól tartok, ez is a nagymamámról maradt rám, és amint lehet, fertőzöm tovább vele a lányomat és a páromat is.

Tegnap elindultam évi rendes hársvirág vadászatomra, mivel a közelben épp most nyílnak a hársfák. És mint rendes feleség, aki együtt tölti a hétvégét a szeretteivel, vittem magammal a családom is. A lányom még nem igazán értékeli a virágszedés gyönyöreit, ő inkább a fűszálak tépkedésével volt elfoglalva. Istvánom pedig azzal, hogy megakadályozza a törpnyi gengsztert abbéli ténykedésében, hogy a füvet a kosaramba szórja.

A virágokat nyíló félben szedjük, és szellős helyen, vékony rétegben szárítsuk. Az eredmény egy kosárnyi mézillatú hársvirág, amit itthon tálcákra terítettem, és az ablak közelében hagyom megszáradni. Száradás után vászonzacskóba teszem, majd a kamrában fellógatva várják, hogy náthás, meghűléses időszakainkban teát főzzünk belőlük, de akár reggeli frissítő italként is megállja a helyét.

Persze nem bírtam ki, hogy amúgy frissen ne készítsek egy nagy kancsó teát, ami most a hűvös időben még jól is esett.

Szerencsére a lányom pici korától issza a gyógyteákat, így legalább ezt a részét együtt ünnepeltük a napnak, mivel amint egy kicsit kihűlt a félliternyi bögrémben a tea, azonnal megvámolta.